Body and mind kiállítás

Szóval ott tartottunk, hogy a "Vagyok én és van a testem", vagy "Én a testem vagyok" közül értelemszerűen a második mellett állok.

Milyen jó is lehetne ezt kimondani: én nem a testem vagyok. Hogy a test csak egy eszköz: ugyanúgy, mint egy autó, tekinthetem járműnek, ami az univerzum megtapasztalását szolgálja. Hogy egy szénlánc, ami csak egy ideiglenes teher a bolygónak. Akkor tökjól leegyszerűsödne minden, és mindjárt hamarabb elfogadnám azt a tényt is, hogy pár év múlva már robotok "felnőnek hozzánk", pont emiatt a közös tulajdonságunk miatt: jelentéktelen atomok halmaza vagyunk, némi neurális programozással, és ennyi. Ha csak ennyik volnánk, akkor váltson hát le minket az AI, megérdemeljük. 

Csakhogy itt sokkal bonyolultabb a helyzet. Vegyünk engem. Mi ugyanis ez a mostani, 30 éves Enikő? Ahogy a testem most létezik, az 3,5 milliárd év terméke, és minden lépésem, cselekedetem, erre a túlélési know-how-ra, kollektív bölcsességre hagyatkozik, amit őseim generációkon, évezredeken, évmilliókon keresztül elsajátítottak. Csöppet sem jelentéktelen. És igen, programozva, akár determinálva is vagyunk patternekre, de rengeteg emberi történet, trauma hatása van kódolva a génjeinkbe. Ha a neuroplaszticitást vesszük, hálistennek reorganizációra is képesek vagyunk, a fejlett agykérgüknek köszönhetően. A mostani, 30 éves Enikő  szeretné hát legjobb tudása szerint irányítása alá venni az ösztönhalmazt, és fegyelemmel megtanítani, hogyan létezzen ésszel a világban, minél jobban, minél szerethetőbben. Ez már rég nem az "ép testben ép lélek" kliséje, hanem egy egybeforrt, elválaszthatatlan egész: ez az ember lényege. 

Sokat agyaltam egy időben, hogy milyen lehet más emberek testébe bújni, akár csak pár órára. Más nemű, korú, testfelépítésű emberekébe. Mondjuk egy kanos tizenöt éves fiúéba. Egy hipertóniás, vagy egy sokízületi gyulladásos idős emberébe. Egy terhes nőébe. Egy színtévesztőébe. Vissza a régi saját testembe, amikor még más dolgok érdekelték. Az övékéből megtapasztalni a világot: egy másik létezés lenne. Nem más érzés, vagy fura tapasztalás: konkrétan a létem transzformálódna át. Igen, én a testem vagyok.

Aki azt állítja, hogy ez nem egy egységes rendszer, azt nem fogom soha megérteni. Nem jármű, nem kölcsön kaptuk. Nincs külön lélek. "- Hogy néz ki a lélek?  - Hogy nézne már ki? Ovális és rózsaszín!" Ez volt életem beszólása kisgyerekként, mikor egyszer  valaki megkérdezte tőlem, és én nagyon cinikus akartam lenni, jó katolikus isisként már alsóban is.

 Ovális, és rózsaszín. Phö.

Ovális, és rózsaszín. Phö.

Figyelni kell rá. Ismerni kell a jelzéseit, jó dolog barátkozni vele. Ha akarom, módosíthatom, díszíthetem. Nem árt tudatosítani, hogy ha testmódosítok, cicomázok, pusztítok vagy építek, akkor azt mi miatt teszem? Legyen értelme, ha jó, ha rossz. Ha szánt szándékkal önpusztítok, akkor az önmagammal és a teremtőmmel kapcsolatos konkrét gyűlöletet fogja jelenteni. Ilyen is van. 

Eniko Bona