Történet egy kidobott zsemléről

Történt egyszer első osztályos koromban, hogy nem volt kedvem az uzsonnámhoz. Nem voltam éhes a faforgács ízű és állagú margarinos zsömlére, amin a visszapöndörödött parízert max a kutyámnak adtam volna oda, így kidobtam.

Következő képkockám a zsivaly és a kis tömeg a kukák körül a terem végében, majd a gyerekkupacból a tanítónő egyszercsak kiemelkedett, kezében a kiguberált zsemlével. "Ki volt ez?" -kérdezte. Síri csend és hullaszag. Nyilván nem jelentkezem, hisz egy falat vacak ételről van szó, gondoltam, úgyis elengedi.

Következő képkockám, hogy az egész osztály a kollektív fizikai büntetését szenvedi. Hűazanyja, mondom, ez komolyan gondolja. "Addig nem megy haza senki, míg be nem vallja a tettes a bűnét, mindenki előtt, addig is mindenki magastartásban a kezekkel ácsorogjon!" Délután 4 után van, a várakozó szülőknek az udvaron gőzük sincs, hogy mi folyik idebenn. Arra tuti nem tippelt senki, hogy a 23 icipici hatéves épp kezeikkel az égben bömbölnek, mert a tanítónő nem enged. Kb. a huszadik perc után (miután nyilvánvaló lett mindenféle testbeszédemből vagy mert én bőgtem a leghangosabban), bevallom hogy én voltam. 

Nyilván a célt nem érték el, mert utána emlékszem, hogy pár hétre rá egy száraz íztelen narancsot dobtam ki, de akkor már nyilvánosan vállalva, egy logikusan felépített érvrendszer alapján, amit a tanítónéni vérben forgó szemekkel bár, de végül nyugtázott.

Nem, szerintem sem szabad kaját kidobni. De tajtékozva büntetni gyerekeket érte, azt sem szabad. És mi lenne, ha a kaja, ami kidobásra kerül, mondjuk el sem készülne? Ne feledjük: nem állunk éhínség küszöbén! Sokszor pont a fele is elég lenne.

A gyerekek okosabbak annál, minthogy komolyan vegyék azokat, akik ha kell, ha nem, etetni akarják őket, és azoknak sem hisznek, akik az etióp éhező gyerekekről szóló álszent dumával akarnak ezt-azt lenyomni a torkukon. Ez nem több, mint egy sokszor ismételt frázis, úgyhogy kétlem, hogy valaha ezzel rá tudtak venni gyereket evésre. Az hogy enni kell, mert különben baj lesz, egy régi berögződés, egy generációkon keresztül átadott üzenet... és különösebb gondolkodás nélkül a nevelésbe is beintegrálódott.

Csakhogy lassan két évtizede fordult a kocka: nem a harmadik világbeli éhínség, hanem a globális elhízás a legnagyobb krízis, kisgyerekkori elhízás pedig egy különösen ijesztő jelenség. Valamiért mégis óriási patália forog az evés-nemevés témája körül. Ha a gyerek kihagyja az étkezést, jön a gondozó részéről a jajveszékelés. A felnőttek világába ez úgy fordítódik át, hogy egymást érik a pékségek a vészhelyzetek esetére, éhhalál elkerülésére. 

A gyógytornász kollegámmal egyszer elméláztunk azon, hogy miért van az, hogy míg az evés hiányától pánik tör ki, a mozgás hiánya miatt sokkal kevesebbet hisztiznek. Pedig a mai aktuális igények szerint paradox módon a sport keresése kell a túléléshez, és nem az ételvadászat! Ugyanakkor, mégis mennyire hülyén szólna, ha ezt hallanánk a nagyitól: "Mozogj még kicsit! A mama kedvéért, naa, csak még egy kicsit ugrókötelezz!" vagy vendégségben: "Gyertek be, kabátokat dobjátok le, foglaljatok helyet mélyguggolásban!" vagy "Egyet (fekvőtámaszt) az apa kedvéért, egyet (bukfencet) az anya kedvéért..." A személyes kedvencem, amikor megtudják az emberek, hogy reggelizni nagyon ritkán szoktam. Ez így nézne ki átfordítva: "Te jó ég, nem mozogsz reggel? Hogy bírsz így bármit csinálni? Nekem muszáj úsznom legalább egy ezrest, majd egy aerobik órával leöblítenem, különben nem indul be a nap!"

A iskolai kollektív büntetést 2011 óta a törvény tiltja. Viszont az éhező afrikai gyerekekről szóló beakadt lemez megy még ma is, és evésben vagy nemevésben mérjük egymás szeretetét. Pedig azt kéne mérni, hogy hogyan és mikor tudjuk elkerülni a túlevést, nem pedig hajszolni, helyeselni azt. 

Eniko Bona