Edzőnek minek edző?

Aki hozzám jön edzeni, arra borzasztóan figyelek, nehogy baja essen, és legjobb tudásom szerint kijavítok mindent: a technikán, a terhelésen, vagy ha bármi egyéb félrement az edzéstervében. Persze semmi puhánykodás, mindenki kőkeményen dolgozik, csak épp annyit, amennyi belefér, figyelve a prevencióra.

Magammal ez nem így van.

Hardwired to self-destruct. Pont az egyik kedvenc Metallica albumom pörög gyakran mostanában. Bár nem az egyéni önpusztításról szól a címadó szám, de alkalmazható arra a szintre is a tartalma, és ez rám tökéletesen igaz. Kiskorom óta hajtépkedős vagyok, de csak mert a falcolás nem jött be. Ezzel a vonással tökjól rokonítható az edzés közbeni önpusztításom is. 

Leírom, hogy mi történt legutóbbi erőedzésem alatt.

Nemrég elmeséltem, hogy miért nem nyúlok most egy darabig nagy súlyokhoz, és hogy helyette miket csinálok a teremben. Ezt tökjól hoztam múlt pénteken is: délutáni edzésemen kezdésnek felmértem, hogy egyszerre hány fekvőtámaszt tudok megcsinálni, majd megtartottam magam a gyűrűn párszor, mintha tolódzkodni készülnék. Közben hébe-hóba húzódzkodtam, swingelgettem, csípőmet mobilizáltam, jókedvben. El is repült egy órácska, mire én türelmetlen lettem.

"Alig csináltam ma valamit, kéne ma edzeni is már." Megjegyzem, reggel is teljesen aktív voltam: törökfelállásokkal és könnyű deadliftekkel indítottam a napot. De nem baj, kell még valami, van még szufla.

A következő pillanatban, amikor az edzőtársak nem néztek oda, már nyomtam is a gumiköteles tolódzkodás szériákat, mert kellett még valami "pump". A vége az lett, hogy meghúztam a trapézizmomat. Szegény kénytelen volt bekapcsolódni ebbe a (hátat kevésbé igénybe vevő) gyakorlatba, mert a mellizomzat már annyira elfáradt. Következő pillanatban a rosszabbik vállam oldalán már fájt az egész vállövem. Nem nagy ügy, 4 napja történt és már alig érzem, már rutinból gyógyul. Inkább az idegesít, hogy a tudat, hogy aznapra elfáradtam, fel sem merült mint lehetséges állapot. Mint mikor valaki az utolsó itala előtt még tök jól érzi magát, pedig már egy liter bor benne van - de "kell még egy pálinka", és taccs. Körülbelül így képzeljetek el engem is.

A vágy, hogy csakazértis kihajtsam magam, egy nagyon mélyről jövő hang. Mi más is lenne? Tudatosan és átgondoltan edzek, mégis becsúszik az odafigyelésbe betrollkodó tudatalatti. Trollkodik a teljesítménykényszerrel, önpusztításra, sérülésre buzdít, vagy egyszerűen csak terelem magam a határok átlépéséhez, mert máskülönben miafasztakarok. 

Ég és föld a különbség ez, illetve aközött, hogy én hogy bánok a hozzám fordulókkal. Függetlenítem is attól, hogy segítőként milyen vagyok. Ez csak egy személyiségvonás, ami történetesen az edzésemben teljesedik ki.

Gyakran alkalmaznak a pszichológusok, lelkigondozók is saját terapeutát, amit legkevésbé sem titkolnak. Ők is úton vannak, de ettől nem rosszabb segítők, sőt. 

Na, ezért kell nekem edző. De ha ettől elvonatkoztatunk: mindenkire ráfér a mentorálás, akármennyire is szakmabeli az illető. Edző, mentor, vagy nevezzük akárhogy: diktálnia kell a tempót. Ha minden igaz, jövő héten el is kezdünk egy programot! 

 

Eniko Bona